tiszta forrásból

Ősi magyar gyógymódok

 

„Tüzet viszek ne lássátok, ég a ruhám ne hagyjátok,
Áj, áj, kecskeháj,
Majd meggyógyul, hogyha fáj.
Tüzet viszek ne lássátok, ég a ruhám ne hagyjátok,
Áj, áj, kecskeháj,
Majd meggyógyul, hogyha fáj. "
(Ghymes együttes - népdal)

 

A Javas ember olyan bölcs volt, aki értett bizonyos gyógyításhoz
gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohá­szokkal. Ismerte a csillagok járását, üzenetét és szintén érzékelt olyan erőket,
energiákat, melyek a hétköznapi ember számára érzékeihetetlenek voltak. Jó­solt, javasolt ez életvitel jobbá tételéhez, értett a rontások levételéhez.

Híres parasztorvos volt Mecsér község gyógyító embere, Kettinger András.
Anyja s öreganyja is „orvosolt" a faluban, tőlük származott a tudománya, melyre
még ma is emlékeznek. A hagyomány szerint huszonkét éves korában nagy be­tegségbe esett. Három hétig volt élet s halál között, míg végre meggyógyult. De
soha többé nem volt a régi, nagyon megváltozott. Zárkózott lett, befelé forduló,
nem nősült meg, anyja mellett élt s dolgozott a „javaskodásban". Mire 52 éves
lett, édesanyja a halálos ágyán átadta neki az „egész tudományát". Maga azt állí­totta, hogy nem az ördöggel cimborál, hanem mindent Isten nevében tesz. A
gyógyszerek használata előtt a betegeivel is imádkoztatott. A gyógyfüveket
maga szedte, főzte. Volt egy híres főzete, melyet „flastrom"-nak nevezett. Köz­szájon forog az alábbi gyógyítása:

„H. F. kocsmáros volt Mecséren. Egyszer ló harapta meg a karját. Nagy baj
lett belőle, mert elmérgedt, elfeketedett és már csak a csont és bőr volt szinte
rajta. W. doktorhoz járt vele, de hiába. Beküldte a kórházba, ott könyökből le
akarták vágni a karját. De nem hagyta. Azt mondták, hogy belehal. így jött
haza és itthon Kettinger vette kezelésbe. Főzött rá mindenféle füveket, mosogatta velük mindennap és a végén a „flastromból" rakott rá. Fél évbe is bele­
telt, de meggyógyította. Még sokáig dolgozott a karjával utána."
(Dr. Timaffy László gyűjtése)

tovább>>

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Illyés Gyula azt írja a népi gyógyítókról, hogy azok önzetlen bölcsek, igazlátók voltak, akikben bíztak az emberek. A testet és a lelket egyaránt gyógyították. A nép véleménye szerint is bölcs, jólelkű, okos, nagytudományú emberek, akik hatékonyan, sikeresen gyógyítanak. A „táltos”-nak tekintett gyógyító embereket természetfeletti hatalom és erő birtokosának tartották.

A jó gyógyító részvétet, szeretetet érez betege iránt, és egyenrangú félként bánik vele. Egy nyelvet beszél a beteggel, nem használ idegen szavakat. Nem ismer reménytelen esetet. A gyógyító alázatosan tudomásul veszi a természet rendjét, áhítatos magatartást tanúsít vele szemben. „Ha az Isten úgy akarja, csapást mér rá, nem tudom meggyógyítani” – vallja egy békéscsabai gyógyító.

Az embert a természet részeként meghatározó, átfogó szemléletet mutatja az is, hogy a gyógyító szerint meghatározott ideje van a betegségeknek (egyes betegségek nedves vagy száraz időben uralkodnak), de éppúgy ideje van a gyógyításnak is: hajnalban, napfeljöttekor, éjfélkor, Szent György napján.

„Az orvosság elkészítése napokat vett igénybe, a gyógyítás az éjszakájukat vette igénybe. Éjszaka nem zavarta senki a gyógyító munkáját. Aztán elhamarkodva, kapkodva nem lehetett gyógyítani, csöndes tiszta vérrel dolgoztak mindenkor.”

 

 

 

 

 

A régi magyar táltosok, tudó emberek ismerték és alkalmazták a szimbólumok, mértani formák, színek, gyógynövények, ráolvasások, ima, fohász, hangok, zenék gyógyító hatásait, erőit használták a beteg gyógyítására. Gondoljunk a versikére: „… magyar gyerek gyógyítja. Mivel? Síppal, dobbal, nádihegedűvel. ..”

 

Tehát így a dal, varázsige, mormolás jelentések is érthetővé válnak. Még manapság is egyes helyeken rámondják a szavakat a beteg testre, például a törött sebekre, amihez nemigen nyúlunk, de a hanglökés masszázsszerű hatást vált ki.

 

Próbáljuk ki a lökésszerűen kimondott P, B, T, H stb. betűs szavakat a szánk elé tett kezünkön, milyen erős hatást tudunk elérni vele.

 

forrás

 

 

 

"Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.

Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. 

Mindössze arra emlékszem - de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából -, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:

- Mit tudsz Istenről, gyerek?

S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:

- Ő teremté a világot...!

- Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel:

- Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?

Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. 

Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult.

De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:

- Az Úr se teremtett ilyesmit. 

De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. 

Na, amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, 'sze tán Isten gyermeke vagy. 

Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...

Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. 

De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre."

 

Wass Albert: Hagyaték (részlet)

 

 

Wass Albert: Az utolsó táltos >>